Fel sem tűnt, észre sem vettem, hogy múlt hét péntekhez
képest pontosan 2 éve tettem be a lábam először az Egyesült Királyságba. Az a
vicces, hogy ez a 2 év mint egy szempillantás, úgy elrepült. Na jó, nem úgy, de
azért még mindig tisztán emlékszem a földet érésemre, a találkozásra az első
családdal. Hehe, akkor is szakadó eső fogadott :D És emlékszem, hogy 2009. szeptember
2-án, hazafelé a kocsiban egész jól ment az angol, legalábbis most így
emlékszem vissza. Lehet, hogy az idő ebben az esetben is megszépíti a
dolgokat?!
Na, de a kezdetek, mármint a mindennapok nem voltak ilyen
egyszerűek. Az elején még az olyan szimpla kérdéseket sem értettem meg a
teszkóban, mint pl. „Would you like a bag?=Kér táskát?”, mert olyan gyorsan
elhadarták, én meg nem voltam felkészülve, hogy bármi kérdést kapok a
pénztárostól, így kezdetben csak néztem rá(juk), mint borjú az új kapura, vagy
mint prostituált az üdülési csekkre.
Aztán elkezdődött az élet. Nyelvsuli, új barátok,
valamiféle fejlődés az angoltudásomban, valahogy már első évben is CAE-s
(Certificate in Advanced English, otthon felsőfokúnak felel meg), csoportba
kerültem. Tudtam, hogy a tanév végeztével nincs reális esélyem a nyelvvizsga
megszerzésére, főleg a beszéddel akadtak gondok, de azért megpróbáltam, mivel
1-2 font különbség font az FCE és a CAE között, ígyhát miért is ne. Utólag
visszanézve a dolgokra, így volt jó, hogy nem sikerült elsőre. Mivel utána már
volt egy cél, tudtam, hogy mire számíthatok a vizsgán, hogy egyáltalán hogyan
zajlik, mit kell a szóbelin alkotni, hogy jó benyomást tegyek a vizsgabiztosra.
Sokat segített a célom, azaz a jó nyelvtudás
megszerzésében, hogy második évemben egy sokkal nagyobb városban, Bristolban
lakhattam, ahol sokkal könnyebb volt új barátokra szert tenni. Őszintén szólva,
Bristolban többet fejlődött az angolom az első 1,5-2 hónapban, mint az előző
egy évben. Ez nem vicc. Nagy(obb) városokban sokkal könnyebb, mivel
úton-útfélen beszélnie kell az embernek, és így egy kis bátorságra,
határozottságra is szert tehet (hogyha még nem volt birtokában :D), mivel
muszáj kifejeznie magát az adott ország nyelvén, mert ugye ezért vagyunk itt,
nemde?! J
Szóval itt már úgy álltam hozzá az idén márciusban tett
CAE-nyelvvizsgának, hogy nem is lehet más a kimenetel, minthogy átmegyek.
Méghozzá nemcsak, hogy éppen, 61-62%-kal, hanem simán átugorva a szintet.
Egyébként a vizsga előtti hetekben, 2-3 hónapban már nyelvsuliba sem jártam,
hanem az internetről beszerzett ingyenes anyagoknak köszönhetően készültem fel
a vizsgára. Sikerült, méghozzá (ahogy ezt már a korábbi bejegyzésekben leírtam,
de hátha vannak új olvasók, így leírom mégegyszer) úgy, hogy minden egyes része
a vizsgának legalább 60%-osan sikerült, tehát kétség sem férhetett ahhoz, hogy
átmegyek-e vagy sem.
Hihetetlenül örültem!!! Akarattal, elhatározással,
bátorsággal és munkával, kemény munkával tényleg el lehet érni dolgokat! Nekem
jópár éve még a középfokú nyelvvizsgáról is csak álmodozhattam, most pedig napi
szinten fordítok kedvenc focicsapatom magyarországi szurkolói oldalára cikkeket
angolról magyarra. Így folyamatos kihívások elé állítom magam, mivel nem mindig
egyszerű egy-egy fordítás, ezt mindenki tudhatja, aki valaha nyelvet tanult. És
mostmár ott tartok, hogy más nyelvek elsajátításában gondolkodok.
Nekem már az első évem alatt megtetszett Anglia. Imádom
Magyarországot, de nagy a különbség a két ország között, és talán több minden
tetszik összességében Angliában, mint Magyarországban, de Magyarország a hazám,
és erre mindig is büszke leszek! Az elmúlt időszakban, körülbelül idén
tavasztól, vettem észre, hogy teljesen máshogy állok a magyar dolgokhoz. Mivel
külföldön élek már egy ideje, nekem nem természetes, hogy elmegyek a „Sarki ABC”-be,
aztán veszek Túró Rudit, túrót, kolbászt, akár pálinkát, vagy csak gondolok
egyet, és csinálok valami magyarosat. Nem, ezek nem annyira egyszerűek itt
kint, mint otthon. Megoldható, mint minden, mivel „Lehetetlenség nincs, csak
tehetetlenség.” Éppen ezért értékeli többre az ember az ilyen alkalmakat,
amikor valami Magyarországhoz kötődő dolog történik, dolgot lát, tapasztal.
Tudom, hogy már erről is írtam, de a Magyar Est
Bristolban idén májusban, a Magyar au-pair-találkozók, vagy csak néha egy
magyaros étel elkészítése, vagy éppen az Eurovíziós Dalfesztiválon Wolf Katit
néhány pillanatig magyarul énekelve hallani az angol szövegen belül, hihetetlen
érzés. Külföldön élve teljesen megváltozott a Magyarországhoz, a magyar
dolgokhoz való hozzáállásom. Minden ilyesmit nagyon nagyra értékelek. Például
én őszintén megmondom, otthon nagyon-nagyon ritkán hallgattam magyar zenét,
viszont itt kint nagyon sokszor hallgatok. Sőt, jövőhét vasárnap
Republic-koncertre megyek Londonban! Októberben a Csík Zenekar érkezik
Londonba, novemberben pedig Bödőcs Tibor. Az ilyen alkalmakat ki kell
használnia az Angliában élő magyaroknak, hogy szórakozhassanak! J
Szóval itt vagyok most, 2011. szeptember 6-án, 00.30-kor,
még mindig Angliában, jelenleg Londonban. Nagyon sokat változtam az elmúlt két
év alatt, ez bizonyos, azon vagyok és azon voltam, hogy legfőképpen az
előnyömre. Ezt viszont már nem az én tisztem eldönteni! Majd eldönti az Élet…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése